Kezdőlap  Kutas László   Érmek   Kisplasztikák   Köztéri szobrok   Linkek 

 Amikor a háború vége felé egy félhomályos soproni pincében apró figurákat gyúrogatott, még senki nem gondolta volna, hogy egykoron a soproni Fő tér egyik legkedveltebb szegletévé válik szobra. Nemcsak a soproniak és a kirándulók örülnek az egykori polgármester Thurner Mihály bronz másának. Kutas László szobrászművész is kedvencei között tartja számon.

Pedig van mit számon tartania, hiszen csak a városban már tucatnál is több köztéri szobra áll. Az elsők között volt a Festő köznél hajdani tanáráról, a Hosszú bácsiról, Soproni Horváth József Munkácsy – díjas festőművészről készült alkotása, az egyetem kertjében is több professzor emlékét őrzik a bronzba öntött szobrok. De Kutas Lászlót mégsem erről ismerik igazán.

Filigrán bronz nőalakok, kacér domborulatok, játékos kalapok, hangszereken játszó kisgyerekek, bohócok. Kisplasztikáival vált igazán közkedveltté, bár ő maga talán a portréformázásban tartja magát legjobbnak.

A soproni nagyszülőknél töltött nyarak, aztán a líceumi évek emlékei ma is élénken élnek a szobrászművészben. Mindenre kíváncsi kamaszként szívesen időzött az erdőben, bátran vállalt vagon kirakodást és persze beiratkozott Ágoston Ernő rajziskolájába. Utóbbiról az egyik legfontosabbként azt említi meg, hogy itt ismerte meg feleségét Hoffmann Henriettát, aki később festőművész lett. A soproni évek után Budapest és a Képzőművészeti Főiskola következett, bár kacérkodott egy darabig az orvosi hivatással is, és mivel mindkét intézménybe felvették, hát csak a saját döntésén múlt, hogy végül mégis a művészet felé terelődött az élete. Viszont az orvosegyetem kellő kurázsit biztosított a későbbi szobrásznak, hiszen a bejárt a boncolásokra, ahol a szó legszorosabb értelmében mélyedhetett el az emberi test felépítésében.

Hatalmas tömbökből faragott köztéri szobrok, és tanítás következett, majd kisebb alakok megformálása és végezetül az érmek. A parányi műalkotások nagy korszakukat élték abban az időben, így nem csoda , hogy szinte minden művészember kirándulást tett az érmek világába. Kutas László nemcsak kirándult, de igazi arányérzékkel és művészi hozzáértéssel jó érmeket készített. Ezt nemzetközi és hazai díjak is bizonyítják.

Kutas az a fajta művész, aki szívesen mesél szobrairól, a hozzájuk kapcsolódó történetekről. Merthogy történetek vannak, hiszen Leonard Bersteinnel, vagy éppen Lady Dianával találkozott egy érem, vagy egy szobor kapcsán. És munkái a világ szinte minden sarkába eljutottak már.  

Utóbbi években egyre több és szorosabb kapocs köti édesanyja városához, Sopronhoz. A líceum falát díszítő emléktáblák, a Bécsi utcában tavaly felavatott Mühl Aladár dombormű és hamarosan a legújabb szobor a Haza bölcséről. Deák Ferenc szobrát régóta ide szánta, a város legszebb részére a Deák térre. Most a Hűség Napjához kapcsolódó avatóünnepségen végre helyére kerül a bronzalkotás. Talán jelképszerűen is, hiszen ezzel együtt talán megkezdődhet a Deák tér megújulásának korszaka. 

Kutas László szobrászművésznek Sopron Kultúrájáért díjat adományozta a város közgyűlése.

Vargha Zsuzsa

Megjelent: Koktél - soproni üzleti magazin 2003./12.

Talán egy gyerek alkar hosszúságuak a hölgyek, nyúlánkak, kecsesek és ahogy oldalra kigömbölyítik csípőjüket, no ez a mozdulat, ami kissé kacérrá és komolyságukba is összekacsiontóan komyoltalanná teszi őket. Őket, akik - hiszem, - hogy szombat délutánonként picit életre kelnek. Valami sápadt fényben megmozdulnak, először talán a csuklójuk, aztán a csipő, míg végül apró lábukkal tán még toppantanak is egyet. De csak finoman, olyan úrinősen, mert a világért sem akarnának ők beleharsanni a szombat délutáni csendbe. Lustán megrázzák magukat, a kalaposok igazítanak egyet a fejfedőn, a pucérak végigsimítanak lassú mozdulattal vállukon, a párok összebólintanak és ahogy a nap sugara arrébb csusszan, ők már ismét úgy néznek ki, mintha szobrok lennének.

Csak egy ember ismeri őket. A szobrász, akit Kutas Lászlónak hívnak.

-Ezeknek a szobroknak női nevük van, nem címek, nem alkotásokról van szó, mert azoknak van címük, meg ilyen hülyeségek. Viszont majd mindegyiknek van valami meséje. Hogy miért éppen az, miért éppen ott, miért éppen akkor... Az egész dolog a női nevekkel kezdődött. Az pedig azért volt, mert van egy a házban lakó nő, úgy hívják, hogy Halda Alíz. 1973-ban  csináltam az első kisplasztikát, ami Tótágas névre hallgat. Azért hallgat Tótágas névre, mert ez egy meztelen nő, akin a kalap van és a Halda Alíz megpillantván a szobrot, odament a könyvespolchoz, leemelt egy Krúdy kötetet és  felolvasta a Tótágas című novellát. Ami arról szólt, hogy Krúdy, azaz Rezeda Kázmér sétált a józsefvárosi utcán és egy ablakban  kikönyökölt egy minden szempontból abszolút csábító hölgy, muskátlis ablak stb, ahogy az írásban volt. Ő elkezdte nézegetni a nőt, aki akkor tótágast állt az ablakban, a csipkebugyogója látszott, meg a harisnyakötője. Szó-szó, összejött a dolog, Rezeda Kázmér befeküdt a lány ágyába. Az a vége, hogy furcsa dolog történt, mert ez az Amália, vagy Rebeka vagy kicsoda szeretkezés után kalapot tett a fejére, ami pedig a külvárosi kokottok sajátja. Hát az én szobrom egy akt volt kalappal. Így lett a Tótágas. Ez 1973-ban volt, 1976-ban volt az első kiállításom külföldön Wiener Neustadtban, ott ezt a címet tükörben lefordították, Kopfstand-ra, de ez nem Kopfstand, ez a szó, az hogy Tótágas, és kész. Ezért kitaláltam, hogy női neveket kellene adni a szobroknak, azt nem tudják lefordítani. Attól kezdve kezdtem keresni furcsa női neveket, bibliaiakat, szép zsidó neveket, Rebeka, Ráchel, ilyeneket. Ha valami jópofa nevet hallottam azt felírtam magamnak, hogy ha legközlebb szobrom lesz, akkor el tudjam nevezni, Így lett Auguszta is. Auguszta egy kerekded lány, aki könyököl egy fotel karfájára. Arra mondta a nejem, hogy szegény Kutas, már megint mit ábrándozol...

Hogy miért ilyenek ezek a nők, nem tudom. Azt veszem észre, hogy amikor kitolják a lányok a feneküket, az egy szép harmonikus mozdulat, szóval ezért. Ettől van bennük egyfajta nyugalom. Én szégyelem magam, mert nagyon optimista vagyok a világgal, ezt nem szabad, manapság szidni kell a rendszert, morogni kell, tragédiákat kell ábrázolni nekem pedig semmi bajom a világgal. Na jó, Picasso kollega megcsinálta a Guernica-ját, de én olyat nem tudok.

A szobrokat először a holland vevőimnek csináltam aztán mostanában kezdek furcsa helyzetbe kerülni ezekkel a csajokkal, egyre több olyan emberrel találkozom, akik teljesen odavannak értük. Azért a hollandoknak csináltam, mert szerettem volna utazni, mert én ott nőttem fel Sopronban és állandóan a Schneeberget láttam, viszont ott volt a kerítés. Nem vagyok soproni, pesti vagyok, a nagyszüleim éltek Sopronban, harminchat áprilisában születtem, harminchat  nyarán odavittek és attól kezdve minden  nyaramat ott töltöttem, meg ott töltöttem a háborút, meg a bombázásokat. Tizenhat évesen belebotlottam a nejembe, ez az akkori Kaszinóban történt, ott volt az ország egyik legjobb rajziskolája, az Ágoston Ernő bácsi rajziskolája, onnan mindenki tovább ment a szakmában, karriert futottak be. Ide jártam rajziskolába, de én nem oda, én a képzőgimibe akartam menni, amikor megszűnt a református gimnázium ahova jártam. De aztán a rajziskolában belebotlottam a nejembe és kibuliztam az apámnál, hogy hadd járjak Sopronba iskolába, így a Berzsenyiben érettségiztem.Orvos akartam lenni, sebész, egereket boncoltam, békát.

A Károlymagaslati út négyben laktunk, elvették azt a házat, mert a nagyapám népnyúzó volt, Podmaniczky báró, az igaz, hogy a szovjet városparancsnok egy kockás lapra írt egy igazolást, hogy mindenki védje meg a Podmaniczky bárót, mert ő tizennyolc nyelvet beszél, köztük szlovákul is és ő tolmácsolt az összes orosznak '45 áprilisában... Nem védték meg, meghalt. Van egy szegény nagynéném, aki néprajz és könyvtár bölcsész doktorátussal nyolc évig rángattak a vasgyárban a présgépet. És még most is él az a hivatalnok, aki kirúgatta a nagynénémet a bánfalvai bölcsöde pelenkamosójából, mert népnyúzó és megfertőzi a bányászgyerekek lelkét, onnan ment a vasgyárba dolgozni, ami még alacsonyabb rendű volt. Most ez az ember hajbókolva köszön kezitcsókolomokat a nagynénémnek az utcán.

Én nyolc éves koromban a háború alatt tankokat és katonákat gyártottam, amíg el nem ment a villany. Aztán Sztálint, Rákosit meg Kossuthot rajzoltam osztálydekorációra és orvos akartam lenni, mert akkor misszionáriusnak lehet menni a dzsungelbe. Belebotlottam ebbe a rajziskolába, ahol mindenki komolyan vette, hogy művész akar lenni, mind művésztojások voltak. Én meg sose vettem komolyan, szidtak is érte. A Pröhle ki akart rúgni a Berzsenyiből, mert már nem tudom miért. A Vendel bácsinak kellett engem kimenteni az Augusztinovicsnál, mert délután dolgoztam és lisztes kocsin mentem vasárnap is. "Na Kutas fiam, aztán a Vörösmarty költői nyelvét tudod-e?" Mondtam, hogy igyekszem, másnap persze beszedtem. Egész éjjel melóztam, a Belspednél, mindig vastag voltam, volt pénzem, nem kellett kunyerálni senkitől.

Volt nekem egy osztálytársam dr. Nagy Miklós, akkor még Mikulásnak és Bakarasznak hívták, de később már kinőtte magát, most már nyugdíjas. Ő annak idején mellettem ült. Onnan ered a barátságunk, hogy együtt jártunk a Belspedhez, neki sem volt pénze, meg nekem se, ő kulák volt, nekem meg báró volt a nagypapám,. A Déli vasútra be lehetett menni vasárnaponként dupla órabérért, ha volt meló. Meg lehetett keresni hatvan, hetven forintot, ami horribilis összegnek számított diákoknak. Akkoriban nekem a papám havi kétszázötven forintot tudott adni, amiből százhúsz volt a menza. De én megkerestem  a hétvégeken és ebből időnként adódtak balhék, mert én nem tudtam tanulni, kegyetlen volt a meló. Én hetvennyolc kiló voltam, a liszteszsák nyolcvanöt, a liszteszsákot fölrakni, lerakni... Betongerendákat rakodtunk, odamentünk hajnalra és ha volt meló akkor vagonokat rakodtunk. Amikor vártunk az újabb vagonra, akkor a Bakarasszal egymásra feküdtünk és mivel a Bakarasz rövid volt én meg hosszú, amikor én voltam fölül, akkor jól betakartam, amikor ő volt fölül, akkor nekem mindenem kilógott, tehát fáztam.

Ott volt Sopronban a Schneeberg, illetve nem ott volt, hanem oda látszott, ötvenhatban kimentem a határra sível, de nem disszidáltam itthon maradtam. Nem baj, hogy nem disszidáltam,  akkoriban éjjeliőr voltam a szanatóriumban. Az utánam következő éjjeliőr már blokkolt, minden órában körbement, én nem blokkoltam, én aludtam és rajzoltam, a szakácsnőnek egy tokával kevesebbet, akkor dupla kaját kaptam, szóval nagyon jó életem volt. De nem lehetett utazni, én pedig arról ábrándoztam, hogy el kellene menni világgá. Tudtam a földrajzot és mindent tudtam a világról, Dél Amerikában, meg Ausztráliában misszionárius akartam lenni, azt mondta az Ágoston Ernő, ne ábrándozzak erről, mert énnekem rosszak a fogaim, rossz a szemem és a dzsungelben ez nem jó. Ábrándozzak a városokról. Akkor kezdtem a városokról ábrándozni..

Beadtam a felvételimet az orvosira, ez a képzőművészeti felvételi előtt volt. Mind a két helyre felvettek, de a képzőművészetire előbb. Azért még két évig belógtam a haverjaimmal a hullaházba boncolni.

Nem voltam egy menő már a főiskolán sem. Először is  ki akartak rúgni, mert a többiek mindegyike járt már valami ilyen helyre, én meg csak a soproni rajziskolába és nem mutattam be semmit, mert addig csak tankokat faragtam, meg katonákat, meg az iskolában a pad alatt Grand kapitányt. Grand kapitány a Szabad száj című vicclap figurája volt.

Nekem az első évben  külön feladatokat adtak, mert hogy nem bírom megcsinálni úgysem azt, amit a többiek.Volt egy feladat, női aktot kellett formázni. Akkor az volt az elsimerés, hogy akinek legjobban sikerült a formázás a negyedéves, féléves munkák közül, az kiönthette gipszből, azt a munkát a főiskola archiválta. Na ezt az aktot én kiönthettem gipszből, ez volt életem első elismerése.

A harmadévben történt, hogy lementem Vásárhelyre az alkotótáborba. A főiskolának minden nyáron volt nyári gyakorlata. Hódmezővásárhelyen voltunk és ott a piacon körülnéztünk, én kiválasztottam magamnak egy vörös hajú gyereket modellnek. Másnap megjelent kopaszra borotválva. Nagy fülü, érdekes arcú, ferde szájú gyerek volt. A többi kollegám csinált portrékat parasztokról, kofákról, én meg ezt az egy portrét mintáztam, aztán lógtam, strandra jártam. Ősszel a főiskolán bemutatás volt. Bukdácsolni nem lehetett, mert aki megbukott, azt kirúgták. Kezdődött a főiskola, jött a Pátzay Pál és nézte végig a nyári munkákat. Mindenkinek mondott  valamit, hogy jól van, vagy így tovább. Mellettem állt a Lajos Jóska, Pátzay mondja neki, hogy igen Jóska, hát így meg úgy, Megállt előttem, ránéz a nagyfülű fejre, elkezd röhögni: "He, he viccel a szobrász úr...," Lajos Jóska kihúzta magát., a Pátzay hatásszünetet tartott és hozzátette: "No de legalább csinált valamit". Attól kezdve nekem mindig jelesem volt.

Nincs külön meghatározva a szobrászok között ki a kisplasztikás, ki a monumentális emlékműves. Egy kollegámnak van erre egy nagyon jó elmélete: a szobrászok között voltak generációk. Voltak a Római iskolások a harmincas években, voltak a nagy emlékmű szobrászok, akik annyi pénzt kaptak egy-egy hősi emlékműért, amiből egy falut lehetett venni. Aztán akik 56-60-ig végeztek, azokkal nem történt semmi. A hatvanas évek elején végzett az a generáció, akikből jó érmészek lettek, a Szabó Iván tanítványai. Ő volt aki megtanította a társaságot rendesen érmét csinálni és ráadásul a hatvanas évek közepe táján találták ki azt a "zseniális" dolgot, hogy a dolgozóknak nem kell fizetésemelést adni, hanem valami érmész csinál valami művészetet és akkor ezt az érmet kiosztják valami dobogón, ahova föl lehet menni és akkor a pasas megdicsőül, mert fönn van a dobogón, viszont nem kell neki fizetni semmit. Viszont ezért mások sok pénzt kaptak, egy kis izé, amit olcsón lehet sokszorosítani, csiszoló megcsinálja és ebből azok, akik ezt kitalálták a hatvanas évek közepén, meggazdagodtak, házat vettek, autót vettek, lettek belőlük éremgyűjtők. Így kezdődött ez.

És van még egy érdekes dolog ezzel az érmészettel kapcsolatban - ezt valami külföldi teoretikus fejtegetésében olvastam, -  az érmeket általában dizájnerek csinálják, a grafikus megrajzolja és egy vésőgéppel kivésik, lesz belőle valami, de nem szobrászok alkotják, a szobrászok által csinált érmek, azok plasztikák, picik, de nem kisplasztikák, hanem pici plasztikus dolgok. Tehát annak van szobrászi mondanivalója, sokkal többet nyújt egy szobrász által csinált érem, mint egy vert érem, amit a világon bárhol készítenek. A magyar szobrászoknak kialakult egy olyan rétege, amelyik az éremből élt meg és mivel ebből meg lehetett élni, azért ez fejlődött. A hatvanas évek  közepén a magyar érmészek és a lengyel érmészek - mert ott is hasonló volt a helyzet, hiszen a szocializmusban minden hasnolított, valami agytröszt csinálhatta ugyanúgy ott is - a legjobb érmészek voltak a világ érmészei között.

Azért lettem először kőfaragó, mert a főiskola végén valamit csinálni kellett, mert hogy nekem véletlen két diplomám volt, az nem használt semmire. Azért volt kettő - egy szobrász, meg egy rajztanár - mert a szüleim aggódtak értem, hogy ilyen bizonytalan szakmába megyek, hogy megnyugodjanak csináltam a rajztanárit, igen ám, csak abban az időben, amikor én végeztem, aki rajztanár volt, annak el kellett menni tanítani, 60-ban úgy volt, hogy aki elvégezte a főiskolát kapott művészdiplomát, és ezzel együtt egy évig kapott 800 forint ösztöndíjat. Amikor mi 13-an végeztünk, én voltam az egyetlen, aki előtte évben rajzatári oklevelet szereztem és én nem kaptam ösztöndíjat, mert nekem nem járt. Ezért elmentem tanítani, mert vagy tanítottam, vagy éhen haltam. Nem baj, ez nagyon jó, mert ebben a piacgazdaságban most én prosperálok a többiek mellett, ők mindig tartották a markukat, belepotyogott minden, nekem meg nem adtak semmit sose, így én megtanultam élni.

Amikor elmentem rajztanítani '60-62-ig, akkor én nem kaptam szoborkészítésre melót. Az volt a rendszer, hogy mondjuk négy embert meghívtak egy kis munkára, egy megnyerte, a többi várt. Végül én is így nyertem meg egy pályázatot két kollegámmal szemben és Vízbelépő lányt csináltam Bajára. Nagyon szerettem tanítani, csak hülyék voltak a kollegák. Irigyek, bolondok. Az a hülyeség, hogy aki elmegy tanítani, az fölad valamit. Mert az egy meleg sár, lehet benne dagonyázni. Van a kutyák és farkasok dala, ez nagyon illik erre. Nem olyan egyszerű ülni a műteremben és várni, hogy majd jön munka. Én most már odajutottam, hogy ülhetnék a műteremben és várhatnék, de ez nagyon unalmas, rengeteg mindent kell csinálni és állandóan ott kell lenni. Ha nem vagyok ott, éppen ahol történik a dolog, akkor nem vagyok sehol...

Sose voltam a Schneebergen, csak mindig szerettem volna elmenni külföldre. A hetvenes évek elején kitaláltam, hogy szolgálati útlevéllel lehet utazni, így végül bejártam az északi féltekét. A szolgálati útlevelemmel különböző emberekhez sodródtam, így rengeteg ismeretséget kötöttem

Ehhez az kellett, hogy legyen egy hivatalos meghívó, legyen valami hivatalos szerv, ami engem meghív, hivatalos ügyben. És hazudja azt, hogy ad pénzt, én azt sose mondtam, senkinek, hogy adjon pénzt, csak, hogy azt kell mondani, hogy ad pénzt. Csak a postabélyeg vagy egy telefax árát kellett elvállalni én pedig adtam ezért cserébe busás ajándékot, amit nem éreztem annyira busásnak akkor, de persze ez mára másként van.

1974-ben nyertem először pályázaton díjat Firenzében. Volt egy barátom, aki nagy olasz mániás és szólt nekem, hogy van a Georgio Vassari műtörténész, építész, festő halálának négyszázadik évfordulója, ebből az alkalomból Firenzében kiírtak egy pályázatot és olyan kevés idő van rá, hogy azt normális ember nem tudja megcsinálni. Megcsináltam az érmet, ezzel megnyertem a nemzetközi pályázatot négyszáz szobrász előtt, ezzel kivívtam a kollegáim ellenségeskedését itthon. És összebarátkoztam az olasz nagykövettel, akivel sokáig jó barátságban voltunk. Akkor kezdtem kacérkodni a gondolattal, hogy szolgálati útlevelet kéne kibulizni. Utazni akartam és kikerülni ezeket a hülye szabályokat, hogy háromévenként lehet csak kimenni...

Ez az élet maximum nyolcvan évig tart, kilencvenig... Annyi mindennek kell beleférnie. Van egy hárfás kislány szobrom, azt például autóban csináltam St. Pöltentől Vendeenig.

A Vígadóban működik egy Kutas Galéria most már három éve. Halálian működik, van nekem egy barátom, ő találta ki. Öt éve működtet egy galériát a Vígadó ruhatárában, koncertesteken van nyitva este fél hattól, fél tizenegyig. A legjobb vevők másnap reggel elrepültek, úgy hogy éccaka elvámoltak a Vámhivatalban. Olyan is volt, hogy egy japán ott állt és töprengett, mert négy szobor közül nem tudott választani. Azt mondta mi lenne, ha éjszakára elvinné a szállodába mind a négyet, hogy tudjon dönteni. Rizikó volt, de odaadtuk. Másnap reggel bejött és elvitte mind a négyet.

Egyszer készült velem egy rádió interjú a Zeneszó című műsorban, ahol kisült az, hogy nekem semmi közöm a zenéhez. Szeretek zenét hallgatni, de fogalmam sincs mit hallgatok. A muzsikus gyerekek is azért lettek, mert a furulyázó mozdulat az egy szép mozdulat, mert a csellózó lánynak szép a mozdulata.

Ha az embernek van valami öröme, vagy jó éri, azt szét kell szórni. Több szempontból kell szétszórni. Egyrészt, mert a többi embernek nincs olyan, vagy legalábbis kevesebb van, vagy nem olyan..Tehát oda kell adni, de ez csak az egyik oka. A még nagyobb oka az, hogy üres helyet kell csinálni mindig, hogy bejöjjön több. Ha van egy örömöm, azt szét kell szórnom, ha nincs hova szétszórnom, akkor beposhad, büdös lesz és elrohad és kész. Viszont ha szétszórom, akkor mindenkinek jut belőle, nekem meg lesz üres helyem ahova gyűjthetem újra. Azt hiszem ez az amiről beszélünk. Nekem az tetszik, hogy az emberek örülnek ezeknek a szobroknak.

Vargha Zsuzsa

Megjelent: Várhely irodalmi folyóirat 1997/3. számában

- Az iskolában, a pad alatt először faragókést faragtam. Aztán Brandy kapitányt és társait. A háború idején nyolc-, kilencévesen, a pincében sem tettem le a faragószerszámaimat. Nem gondoltam, hogy szobrász leszek, inkább sebész akartam lenni. De mivel a Képzőművészeti Főiskolára előbb volt a felvételi mint az orvosira, sorsom eldőlt ...

- Megvannak még az említett faszobrok, vagy elajándékozta őket?

- Sajnos egy sincs meg belőlük, de nem emlékszem pontosan, hogy kihez kerültek. Mindenesetre szeretem olyan helyen tudni a szobraimat, ahol meg is becsülik őket - teszi hozzá komolyan. Akkoriban főleg a földrajzfüzetemet adtam a lányoknak - mosolyog -, mert imádtam térképeket rajzolni. De érdekelt a biológia is, többször belógtam bonctanórára. A sebészet még felnőtt fejjel is izgatott. Egy professzor barátomnak köszönhetően megnéztem egy szívműtétet. Azt hiszem, jó orvos lettem volna - gondolkodik el. - Bár valaki azt mondta, hogy a sebész hivatás nem nekem való, mert mindig koszos a kezem. Hát milyen legyen, amikor dolgozom? - tárja szét a karját.

- Meséljen kicsit a családjáról. Ha jól tudom, sokgyerekes családban nőtt fel, és származása nem volt előny az értelmiségi pályán.

- Mi hatan vagyunk testvérek, mindenki tisztességes pályára lépett, csak én lettem egy ilyen világcsavargó... - neveti el magát. Anyám Podmaniczky Márta, apám Kutas Emil református lelkész. Ha jól tudom, „B” származásúnak számítottam. De szerencsére ez nem akadályozott a felvételimkor, mert apámnak volt némi ismeretsége.

- Nem titok, hogy Ön elsősorban Nyugat-Európában ismert szobrász. Ez azért is meglepő, mert tíz-tizenöt évvel ezelőtt még nem lapult világútlevél a magyar állampolgárok zsebében.

- Nos, nekem 1974-ben sikerült kijutnom Firenzébe, ahol megnyertem a ,,Giorgio Vasari Nemzetközi Érempályázat” első díját. Később ezüstérmet nyertem Ravennában, a ,,Dante Biennálén”, azért utaztam ki. Hosszabb ideig azonban sohasem maradtam: tudatában voltam, hogy külföldön az ember mindig vendég marad és minden körülmény között a vendéglátónak van igaza. Olaszországban nagyon otthonosan mozogtam, beszélem a nyelvüket. Családi indíttatásból és saját magam érdeklődésének köszönhetően több európai nyelvet elsajátítottam. Ez a kapcsolatteremtések szempontjából elengedhetetlen.
Egy ilyen kinntartózkodásom idején ismertem meg egy holland galériást, akinek immáron 13 éve viszek szobrokat Amszterdamba. Közben jó barátok is lettünk.

- Úgy hallottam, hogy eleinte ruhátlanok voltak az alakjai, csak később öltöztette fel őket.

- A hollandok elég szemérmesek... Ezért döntöttem úgy, hogy ruhát adok a szobrokra.

- Modell után dolgozik?

- Nem. Állandóan figyelem a nőket és a gyerekeket az utcán, villamoson, metrón, ahol csak lehet. Drótból hajlítom, formázom őket, mert a rajzaimmal elégedetlen vagyok. Egyszer, amikor vonaton Ravenna felé utaztam, két kedves tinédzserkorú lány ült velem szemben, s szerelmeikről, titkaikról suttogtak. A padon ülő három lánynak például ők a modelljei.

- Elárulja, hogy miért mintáz meg bennünket, nőket olyan gyakran?

- Kiket érdemes? A férfiak csúnyák - neveti el magát. – Maguk nők pedig szépek. A feleségem egyszer a legújabb szobrom, “Augusta" láttán azt mondta: Kutas, már megint álmodozol!

- Paradox módon nevét nem találjuk a hazai Ki kicsodában, a nemzetköziben viszont benne van. Itt olvasható, hogy érmet ajándékozott Leonard Bernsteinnek. Hogyan jutott eszébe?

- Meg akartam tisztelni egy róla mintázott portréval.

- Gondolom, nem „könnyű” találkozni vele.

- Hát, nem... Amikor Münchenben adott koncertet, megtudakoltam, hogy melyik szállodában lakik. Beugrottam mellé a liftbe és odaadtam neki az érmet. Megkérdezte, hogy mennyibe kerül, mondtam, hogy ajándék. A menedzsere később felhívott és együtt whiskyztünk, beszélgettünk. Felejthetetlen este volt... A nyolcvanas évek végén Bernstein újra ellátogatott Budapestre. Mindenki bolondnak nézett, amikor felhívtam telefonon a szálloda portájáról. Bernstein azonban emlékezett rám és meginvitált. Megbeszéltük, hogy legközelebbi koncertjére kiutazom és mintázok róla egy portrét. Erre sajnos már nem kerülhetett sor, mert a mester meghalt.

- Lady Diana és Károly herceg szintén birtokol egy Kutas-szobrot. Stílusosan Mary Poppinst.

- Ez valóban így van. Személyesen adtam át nekik Budapesten, de mondhatom, nagyon kalandos volt. Még a titkosszolgálat is megvizsgálta, hogy nem robban-e...

- Mint mondta, nagy utazó. Kisplasztikái és érmei mind az öt földrész köz- és magángyűjteményeiben megtalálhatók. Hogy csak néhány várost említsek: Stockholm, New York, Kyoto, München stb ... Hol érzi magát igazán otthon?

- Egy rövid ideig mindenhol. De leginkább útközben.

(Anna képes női lap 1994/7. számában írta Eszes Andrea)